Ezzel a címmel közölt interjút a Der Spiegel múlt heti számában Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszterrel, aki 1973-ban a vietnami harci cselekmények végét jelentő fegyverszünet tető alá hozásáért Béke Nobel-díjban részesült. Elsősorban a németül/angolul kevéssé értő, avagy kevésbé ráérő érdeklődők számára írtam egy kis rezümét a beszélgetés fontosabb részeiből, témák szerint csoportosítva a nagytekintélyű politikus véleményét.
Vote in America
A republikánus favorit John McCain Kissinger támogatottja. Hogy miért? Egyrészt őt ismeri a leghosszabb ideje, másrészt szerinte ő egy olyan személyiség, akiben meg lehet bízni, harmadrészt pedig azért: ”mert aki öt évet volt vietnami fogságban, az megtalálta önmagát”.
Obama pakisztáni beavatkozással kapcsolatos terveit egyszerűen könnyelműnek minősítette, méghozzá a kapacitás hiányára hivatkozva.
Bush örökségét pedig hamarosan barátságosabban fogják elemezni, a gyakran rossz taktikai elemek mellett a jó stratégiát becsülve.
Az észak-atlanti kapcsolatok állása
A cím tételmondata e témával kapcsolatban hangzott el, miszerint: ”Az európaiak nem akarják megérteni, hogy az iraki beavatkozás nem tisztán amerikai probléma. A következmények végül Európára nézve is legalább olyan drámaiak lehetnek, mint az Egyesült Államok számára.”
A NATO jövőjével kapcsolatban kétségeit fejezi ki, hiszen jelenleg a katonai szövetség Irak, illetve a Közel-keleti helyzet kapcsán megosztott, véleménye szerint Amerika nem viheti tovább egyedül a radikális iszlám elleni harc terheit. Németországnak is több katonát kell Afganisztánba küldenie, illetve a teljes stabilizálásig az európai országok se vonják ki magukat a katonailag „zűrös helyek” felügyeletéből. „ A NATO-nak hosszú távon nem lehet kétféle tagsága: egy olyan rész, amelyik kész harcolni, illetve egy olyan, amely "à la carte válogató" szövetségesekből áll. Kissinger a mostani szituációért az EU átmeneti állapotát is felelőssé teszi, az unió már szakított nemzetállami múltjával, további jövőjét viszont még nem határozta el.
Kína: nosztalgia, jelen és jövő
1972-ben Kissinger és Nixon a nyugatiak közül először látogatta meg Kínában Mao-t, három éves előzetes kapcsolattartást követően. Kissinger ma egy szuperhatalmi vágyairól lemondó Iránnal kapcsolatban tartana elképzelhetőnek hasonló közeledést, Kína történelme és fejlődése szempontjából pedig fontosnak minősíti az akkori tárgyalásokat. A volt amerikai külügyminiszter szerint a nemzetközi kapcsolatrendszerben meg kell találni Kína helyét. A "korlátozott demokráciák" nagy hibájának a tehetségesek társadalomból való bevonásának és a hatalmi utódlás megoldásának nehézségeit tartja, így a kínai „demokráciamodell” elterjedésével nem számol. Azt azonban nem tartja garantáltnak, hogy a nyugati típusú demokrácia magától, automatikusan győzni fog.
Arra a kérdésre válaszolva, hogy az USA nagy hibájának korunkra visszatekintve nem azt fogják e tartani, hogy nem ismerte fel Kína előretörését, és inkább a Közel-Kelettel foglalkozott, nagyon érdekes választ kaptak a német újság szerkesztői. Meglehet, Kissinger utolsó nagy helyzetfelismerését olvashatjuk:„Egyidejűleg három kihívással kell foglalkoznunk: a nemzetállam európai eltűnésével, India és Kína felemelkedésével és harmadrészt azon nagy kihívásokkal, melyre egyedül senki nem tud megoldást kínálni, ilyen a terror vagy a globális felmelegedés.”
